Középiskolás diákok:
I. Icsó Jázmin: Az őszi erdő
II. Farsang Flóris: Az ősz
III. Tóth Balázs: Falevelek – Falu Tamás kertjéből
Icsó Jázmin: Az őszi erdő
Egyedül sétálok a városszéli erdőben.
Október vége lévén hideg van, erősen.
Gondolataimba merülve nézem a
rozsdaszínbe öltözött tájat,
a lehullott faleveleket, a csupaszodó fákat,
és szívem mélyén csak azt érzem, hogy bárcsak
máshol is érezhetném magam annyira egésznek,
mint amikor ide belépek.
Érzem, hogy az orrom megtelik a fák friss illatával,
fülem a ropogó falevelek hangjával,
és az egész lelkem az összes olyan változással,
amelyet ez az évszak hoz magával. Felettem vadludak szállnak el,
a mellettem lévő fán pedig egy rigó énekel.
Az előttem elterülő avarban egy rágcsáló motoszkál,
a távoli fák között pedig egy őzike botorkál.
Zene füleimnek ez a hang, a lágy szellő zúgása az ágak között,
és megannyi bogár kaparászása a lábam alatt, és a fejem fölött.
Szemeimnek is öröm ez a látvány,
a rengeteg szín, akár lágy, akár harsány,
a sok barna, vörös és sárga,
ilyen lesz ősszel az erdő ruhája.
Nézem a fátyolfelhős őszi eget,
és magam körül a sűrű, vad rengeteget.
A levelek közt átszűrődő Nap sugara
jobban esik a bőrömnek és a szívemnek, mint eddig valaha.
Fellélegzik a testem és a lelkem, kitisztul az agyam,
egyszerűen erre az érzésre nincsen jobb szavam.
Az ősz körülvesz, és a szívembe is belopódzik,
az iránta érzett szeretetem egyre csak fokozódik.
Most már teljesen az erdő részévé váltam,
és rájöttem, hogy ez az, ami után mindig is vágytam.
Farsang Flóris: Az ősz
Az ősz, e gyönyörű, kacér hölgy legszebb ruháiba öltözködött s a nyár mögött beszökött a bálba,
a nagy földi világba.
Vörös ruhában vonult,
barna haját arany napsugarak díszítették.
Ékszerei csupa smaragd, jáde
-szőlő, körte.
Avarcipőjén kecses táncot lejtett szélúrfival a parketten.
Mögötte az új borok illata lengte be a termet.
Mire az est későre járt, haja csabzott, zilált lett, elhullajtotta fénylő díszeit.
Ruháit ledobta, s a téllel karon fogva elosont a szürke homályban.
Tóth Balázs: Falevelek – Falu Tamás kertjéből
A szél fújja,
húzza, nyúzza
a sivár fák
koronáját.
Zöld és sárga
színvilága
avarba hull,
hol elfakul.
Agg szellője
az időnek
hajam tépi,
arcom sérti.
Az ősz hajszál
a kert alján
felejtésbe
merül végleg.
Felnőttek:
I. Koszta Evelin: Őszi érzelmek
II. Harmatos Mária: Meztelenül
III. Gál Orsolya Petra: Őszi séta
Koszta Evelin: Őszi érzelmek
Kinézek az ablakon és látom, a természet készül:
lassan fehér lesz a táj a téli hidegben,
de most még ragyognak a növények az őszi színekben:
sárga, piros és barna,
mintha minden egy kicsit pihenni akarna...
Én is ezt érzem itt legbelül.
Annyi minden történt idén velünk:
hátrahagyott megannyi fájdalmak
engedjük el egy melengető őszi nap.
Igyunk egy forralt bort, kakaót vagy teát,
s hallgassuk meg az erdő szépséges zaját.
Így hagyjuk megnyugodni kicsit fáradt lelkünk.
Legyünk újra kicsit gyermekek:
örüljünk az avarban surranó cipőnknek,
vagy a frissen faragott, világító tökünknek,
a leheletünknek, mely egy őszi reggel már nyomot hagy,
vagy a kandallóban pattogó tűznek, mely jó meleget ad.
S így leszünk képesek örvendezni mindennek.
Azt kívánom én az elesetteknek:
hogy az ősz, majd a tél elmúltával,
a tavasz sok-sok csicsergő madárdalával,
nyíló virággal és megannyi zölddel,
boldogságtól mosolygó emelt fővel,
újra reménnyel teljenek meg,
s szívük adják át a békés szeretetnek.
Harmatos Mária: Meztelenül
Ti céda fák,
Rongyokká tépitek ünnepi ruhátok,
s a szélbe szórjátok színes cafrangjait.
Csupasz ágaitokkal meztelenül
az árva eget kaparva
a világot szürkeségbe felejtitek,
Hogy majd a szikrázó hó takaróját várva,
Hosszú, mély álomba merüljetek.
És nekünk újra tavaszt reméljetek.
Gál Orsolya Petra: Őszi séta
Ősz van. Az utcákra szürke, hideg pára ül,
Lassan a természet édes álomba merül.
Ahogy sétálok a díszbe borult fák között,
Meg-megugrik egy apró árny a bokrok mögött.
A nap is lágyan ragyog valahol messze,
Nehogy a szunnyadó világot felébressze.
Fent a dombtetőn fehérlik egy kis kápolna,
Csak a Szűz áll előtte, karjában Jézuska.
Falumból messze kutyaugatás hallatszik,
Indulnom kell most, míg a napkorong fent látszik.
De meg-megállok, mert a látvány oly' csodálatos,
Tarka, színes, álmos, hűvös, ködös, varázslatos.
Majd ha az ősz kibontja álommal teli zsákját,
Leteríti e tájra deres, súlyos kabátját,
Átfesti a színeket maga víg kedvére,
Szelíden port hint ő mókusra, s medvére,
Akkor megpihen majd a világ, s alszik egy nagyot,
Hogy tavasszal újult erővel törje meg a fagyot.